A lány az autóban ült, kissé feszülten, aggódó tekintettel. A barátja szüleihez tartottak. Az első találkozás. Az első lépés egy olyan élet felé, amelyről még szinte semmit sem tudott. Az utat köd borította.
— Hozok egy kávét — mondta a fiú. — Hosszú az út.
Megállt egy kis út menti kioszknál, és kiszállt az autóból. A lány bent maradt, figyelte, ahogy eltűnik az ajtó mögött. Csend. 😱 😨 😱
Hirtelen valaki kopogott az ablakon. A lány összerezzent.
Az autó mellett egy idős férfi állt. A szeme mély volt, természetellenesen nyugodt. A lány kissé leengedte az ablakot.
— Hozzájuk mész — mondta az öreg nem kérdésként, hanem kijelentésként.
Nem volt ideje válaszolni.
Az öreg egy kis orsót nyújtott felé, sötétvörös fonállal körbetekerve.
— Olvasd el ezt, mielőtt bemész.
— Ki maga?.. — suttogta a lány.
De az öreg már távolodott. A köd elnyelte, mintha soha nem is létezett volna.
A lány kinyitotta az orsót. Félelem fogta el; minden titokzatosnak tűnt. Ezt találta benne. Olvasd el a folytatást az első hozzászólásban. 👇 👇 👇
Belül egy megsárgult papírlap volt.
„Ez a család soha nem tartotta meg a menyeit.
1903 — eltűnés.
1927 — őrület.
1954 — öngyilkosság.
1989 — ismeretlen betegség.
Az utolsó… még nincs megírva.”
A lap alján ez állt:
„Ha ezt olvasod, már kiválasztottak.”
Az autó ajtaja kinyílt. A fiú visszatért, kezében két pohár kávéval.
— Fázol, ugye? — mondta mosolyogva.
A lány gyorsan összehajtotta a papírt.
— Nem… minden rendben.
Az autó ismét elindult.
Hamarosan feltűnt a ház a távolban. Az ablakokban égett a fény. Az ajtó kinyílt, bár senki sem jött ki. A lány újra a papírra nézett. Az utolsó sor megváltozott.
„2026 — már bent van.”
Lassan felemelte a tekintetét. Valaki a ház ablakából figyelte őt. És abban a tekintetben felismerés volt. Nem az első találkozásé… hanem a hosszú várakozásé.
